Egy napon Buddha tanítványai közül néhányan a tökéletes bölcsességéről beszélgettek.
Említették, hogy mesterük vitatkozás közben milyen gyors észjárású, összetöri ellenfelei, a máshogy gondolkozók érveit; a tiszteletre méltó bölcseket is hallgatásra készteti kérdéseik megválaszolásával. Buddha hallotta ezt, és így szólt: „Ez nem olyan bámulatos dolog, mert a Tathágata elérte a megvilágosodást. A tökéletesedés útját járva is volt már olyan, hogy erre képes volt.”
Egyszer régen, a Kuru királyságban, Indapatta városában Dhananjaya király uralkodott. Volt neki egy Vidhura-pandita nevű tanácsosa, aki messze híres volt ékesszólásáról és bölcsességéről, aki a törvényről szóló beszédével úgy elvarázsol mindenkit, mint a lant az elefántokat. Ebben az időben élt Benáreszben négy gazdag brahmin, akik a barátokként a himalájába mentek aszkétikus életet élni, böjtölni, meditálni. Idejük beteltével királyokként születtek újra: egyikük a harminchárom mennyben, másikuk a Nágák világába, a harmadik a Garudák földjére, míg a negyedik a Kuru királyságban hercegként, aki apja halála után király lett. E négy korábbi jó barát a böjtölést és meditációt gyakorolva egyszer ugyanabban a kertben időztek, felismerve régi barátságukat egymást köszöntötték.
Ekkor Sakka, a mennyek királya megkérdezte a többieket: „Mi a legfőbb erényetek, ki a tökéletesebb aszkéta?”
Varuna, a nágák királya azt mondta, hogy a türelme, békessége meghaladja a többiekét, mert bár a garudák a nágák ellenségei, de Suppánát meglátva semmi harag, düh nem merül fel benne soha.
Supanna garuda király azt válaszolta, hogy önuralma nagy: hiába népének a nágák az ételei, de inkább éhes marad, mintsem hogy megöljön és megegyen egyet is.
Sakka, a mennyek királya elmondta, hogy tartózkodik a vágyaktól: hátrahagyta az ég dicsőségét, ahol mindenféle boldogság megtalálható, és azért jött az emberek földjére, hogy az aszkéta útját járja a tökéletesség felé.
Végül Dhananjaya király szólalt meg: „Ahelyett, hogy tizenötezer táncos lányhoz mennék háremembe, az udvara örömeit élvezném, ezt a kertet választottam önmegtartóztató, vágytól megszabaduláshoz, az aszkétikus élethez.”
Mivel nem tudtak dönteni melyik érdem nagyobb, felkeresték Vidhura-panditát. Miután elmondták neki kérdésük, ő azt válaszolta, hogy ezek az erények egyformán fontosak, mint a kerék küllői, együtt, mind kellenek a tökéletesség eléréséhez.
Mindannyian nagyon örültek ennek a válasznak, és dicsérték a Pandit páratlan bölcsességét, és drága ajándékokat adtak neki: Sakka mennyei selyemből készült köntöst, a garuda király aranyfüzért, a naga király ékszert, Dhananjaya király ezer tehenet.
Amikor a Nágák királya hazatért otthonába, felesége Vimalá észrevette a nyakából hiányzó ékszert és kérdőre vonta. Varuna elmesélte a történetet és hosszan ecsetelte Vidhura pandita tanítását, bölcsességét, ékesszólását. Vimalában vágy támadt, hogy találkozon a Pantidával, de úgy gondolta férje kérését, hogy hozza el ebbe a birodalomba nem fogja teljesíteni, ezért cselhez folyamodott.
Betegnek tettette magát, majd ágyban feküdve Varuna aggógó kérdésére ezt válaszolta: „Betegségem a vágyakozás okozza, meghalok, ha nem kapom meg Vidhura-pandita szívét, csak akkor gyógyulok meg, ha idehozod, cselesség, becsapás, gonosz szándék nélkül.
A király gondolkodóba esett, ki szerezhetné meg így a bölcs szívének húsát, visszarettent a feladattól, de feleségét meg akarta menteni. Lánya látva gondterheltségét, oka után érdeklődött. Apja így felet: „Anyád beteg, Vidhura-pandita szíve után áhítozik. Udvarunkban nincs ember, aki ide tudná hozni, így egyedüli módja, ha férjet keresel magadnak, s kezednek ára a bölcs szíve.
Irandati kiment a himalájába, virágokból ágyat szőtt magának, ráfeküdt és halkan énekelni kezdett: „Légy ghandába, démon, bárki, ha teljesíted vágyaim, férjem leszel életemben.”
Arra lovagolt Punnaka, a Yakkha király unokaöccse, mágikus képességű lován, meghallva a lány énekét és megpillantva egyből belészeret a lányba. Odasiet hozzá, ígér neki gazdagságot, kincseket, sok földi javat, de a lány kijelenti, hogy neki csak Vidhura szíve kell.
Punnaka nem mert elindulni nagybátyja engedélye nélkül, így odasiet hozzá. Hallja, hogy egy palota tulajdonjogáról vitatkoznak előtte. Nagybátyja Punnakához fordul és azt mondja: „Menj, élj ott abban a palotában te.” Punnaka az első szó után kifordul a teremből, a „menj” felszólítást engedélynek veszi.
Amikor Dhananjaya király földjére érkezik, meglátta, hogy Vidhura-pandita sok követővel rendelkezik, erővel, csel nélkül nem tudja elragadni. Dhananjaya király nagy szerencsejátékos, ha kockajátékban legyőzi, jutalmul elkérheti a bölcset.
Ahhoz, hogy a király vágyát felkeltse, Punnaka felmászott Vepulla hegyre, ahol talált egy hibátlan, csodálatosan szép és drága lazúrkövet, amely úgy ragyogott, mint egy villám az égen.
Visszament a király udvarába, egy távoli országból származó férfinak álcázta magát, majd játékra hívta Dhananjaya királyt. „De mit tudsz felkínálni nyereményként?” – kérdezte a király.
Punnaka bemutatta páratlan ékszerét és lovával bemutatózott. Olyan gyorsan vágtázott a városfal tetején, hogy a lovat és lovasát sem lehetett látni, majd egy tavon vágtatott végig, végül lova a tenyerére állt rá. A rabul ejtett király elfogadta a fogadást, és feltett minden vagyonát, mindent, ami birtokában volt, kivéve önmagát és családját.
Dhananjaya király dobott először: az arany dobókocka forgott a levegőben, de ahogy esett lefelé, Punnaka mágikus erejével megfordította. A király ezt észrevette, s mielőtt a kocka leesett volna, elkapta a levegőben és újra feldobta. Miután ez kétszer megismétlődött, Punnaka észrevette a király mögött álló védő szellemet, aki egyik előző életéből származó édesanyja volt. Punnaka rémisztő, dühös arccal meredt a szellemben, aki ijedten elmenekült.
Ezután a király harmadjára dobott, de Punnaka ármányát nem tudta kivédeni és leesett a kocka. Punnaka ezután könnyedén dobott és megnyerte a játszmát.
A király meglepődve hallotta, hogy az utazó semmit sem kér, csak a bölcset akarja magával vinni. Dhananjaya király sajnálta tanácsosát, így elkezdett lamentálni, hogy a bölcs része-e ajánlatának.
Punnaka, tudva, hogy a Pandit mindig igazat mond, javasolta, hogy kérdezzék meg a bölcstől:
szolgaként tekint magára, vagy a király családjának része – így kikerülve a fogadást.
Vidhura azt válaszolta, hogy szolga ő, aki a királynak köszönheti jólétét, és azt csinálja, amit királya mond. A következő három napban a bölcs átadta utolsó tanítását a királynak és családjának, majd könnyes szemmel elbúcsúztak.
Punnaka a Panditot a ló farkához kötötte, majd elrepült vele. Remélte, hogy Himaláján átrepülve annak fáin és szikláin a bölcs halálra zúzódik. Miután a bölcs ezeket csodálatos módon elkerülte, leszálltak a Fekete-hegy csúcsára.
Punnaka, a yakka nem akart saját kezével ölni, ezért először démon alakját öltötte föl, de hiába kapta be Vidhurát, annak egyetlen hajszála sem rezdült nyugalmában.
Aztán Punnaka oroszlán, elefánt és óriáskígyó alakját öltötte, és rátámadt a bölcsre, de ő továbbra is nyugodtan állt, rezdületlenül.
Ezután Punnaka hatalmas széllé vállt, remélve, hogy a bölcs leesik a hegyről, majd elefánt alakjában is rázta a hegyet, végül bemászott a hegy belsejébe, és hatalmas üvöltést hallatott, de a bölcs továbbra is nyugodtan, ijjedelem nélkül állt a hegy tetején.
Punnaka ekkor elszánta magát, hogy megöli saját kezével a bölcset, visszaváltozott és a Panditot felakasztotta egy szikla fölé. Ekkor a bölcs megkérdezte miért tör az életére Punnaka.
A yakka így szólt: „A Nagakirály lányának kívánságát teljesítem, aki anyja betegségét akarja meggyógyítani. A királynő akkor gyógyul meg, ha megkapja szíved”.
A bölcs megőrízve nyugalmát egyből rájött, hogy az egész egy egyszerű félreértés: semmi oka nincs a nagakirálynőnek, hogy halálát akarja, biztosan megkért valakit, hogy vigye oda prédikálni, mások pedig rosszul értelmezték a szavait. A lány szereti az apját, az apa szereti a feleségét: a szeretetnek mi oka, hogy más halálát kívánja? A félreértés az, hogy bölcsek igazi szíve nem a mellkasukban, hanem a tanításukban, a bölcsességükben található.
Vidhura megkérte Punnakát, hogy mielőtt meghal, hadd mondhassa el a jó, igaz emberek törvényeit. Punnaka beleegyezett, és visszatette a földre a bölcset. „A fiatal – kezdte a bölcs – kövesse azok útját, akik már célba értek, ne szennyezze össze mások kérése miatt a kezét, ne árulja el barátait, és ne essen a gonosz szándékúak bűvöletébe.
Elgondolkodott Punnaka ezen a négy tanácson, és elszégyellte magát.
Senki sem érdemli meg, hogy miatta öljön, bűnt követve el.
A yakka felajánlotta, hogy hazaviszi, de a bölcs ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassa a nágakirályt.
Punnaka le akarta beszélni erről, azt gondolta, hogy a bölcs életét veszély fenyegeti a nágák országában, de a bölcs bízott tudásában, meggyőző képességében, és mivel soha életében nem követett el semmi rosszat, nem félt a haláltól.
A Naga birodalomban örömmel fogadták őket. A bölcs félelem nélkül beszélgetett az erényről a királlyal és a királynővel, mindketten elégedettek voltak az ajándékkal, így Punnaka megkapta a menyasszonya kezét.
Az esküvő után Vidhura-pandita hat napig a dicsőséges naga birodalomban maradt, bölcsességével, ékesszólásával okítva hallgatóit. Az ifjú férj köszönetet mondott a Panditnak élete megváltoztatásáért, nekiajándékozta a varázslatos lazúrkövet, és további ékszereket és felajánlotta, hogy feleségével visszaviszi Dhananjaya király országába.
Aznap éjjel Dhananjaya király azt álmodta, hogy a tanácsosa ma visszajön, ezért elrendelte az egész város díszítését, és nagy sokasággal, tanítvánnyal ült egy nagy ékköves csarnokban, várva Vidhura-pandita visszatérését. Miután megérkeztek, a bölcs elmesélte kalandját az összegyűlt tömegnek, és átadta varázslatos kövét és az ékszereket a királynak. Dhananjaya király egy hónapos fesztivált rendelt, sok étellel és itallal a bölcs tiszteletére, és a város minden lakója vele örült.
Ebben a történetben, a bölcs apja, anyja, felesége és legidősebb fia a Tathágata apja, anyja, felesége és fia korábbi születése volt. Sakka, a naga király, a garuda király és Dhananjaya király négy legkedvesebb tanítványának Anuruddha, Száriputta, Moggallána és Ánanda előző születése volt.
A fordítás/újramesélés a következő angol fordítások alapján készült:
The Jataka Tales: Stories of the Buddha’s Past Lives Vidhurapandita Jataka (#545), Tim Bewer